Sziasztok!

Mindenek előtt szeretném leírni, milyen jó érzés volt megírni egy fanfictiont. Már rengeteget elkezdtem, de nem publikáltam, és be sem fejeztem, vagy egyszerűen csak meguntam, nem érdekelt már. Ezzel azonban valamiért mást volt: holott nem volt hosszú, az alapsztori viszonylag sablon, az események néhány helyen pedig össze vannak kuszálva. Talán nem is ezt a történetet éreztem magamhoz a legközelebb, viszont azzal az irománnyal, amivel eredetileg fel akartam villanni egy baleset folyamán teljesen eltűnt.

De miért beszéljek arról, ha mégis itt van most nekünk a The Little Princess, amiről a mai napon – az epilógus közzététele után nem sokkal – tényeket szeretnék írni, érdekességeket, amik esetleg érdekelhetnek titeket is. Na, akkor kezdjünk is bele!

○        Az alaptörténetet tulajdonképpen az iskolából hazafelé találtam ki, mert aznap tényleg nagyon felidegesített a matektanárom, meg én is őt, és miközben az otthonom felé caplattam – egyedül –, azon kattogott az agyam, hogy hogyan kéne levezetnem a stresszt. Dühös voltam attól, hogy még mindemellett rengeteg házi feladatom is maradt, tanulnom kellett másnapra, és a többi tipikus diákgondok.

○       A történetet 2016. április hetedikétől június tizenhetedikéig írtam.

○       Már a sztori legelején tudtam, hogy BamBam el fog tűnni, és a végén JaeBummal hozza össze Magenát a sors.

○         Gondolom az egyértelműnek tűnt, hogy a fanfictionnek köze van a Kis Herceghez, azonban emellett még az Amikor ezt olvasod, én már nem leszek is ihletet adott – leginkább BamBam személyiségéhez, kis százalékban a Jégviráglányok, plusz még meg kell jegyezni, hogy a löketet a Kis Herceg meseváltozata segítette elő (mikor a repülőgéppropeller lyukat üt a kerítésbe).

○         Sokat töprengtem azon, hogy közzétegyem-e ezt az egészet.

○         Magena rengeteg dologban hasonlít rám.

○         A főszereplő osztálytársainak a neveit azért rövidítettem le csupán a keresztnevük kezdőbetűjére, mert nem akartam új karaktereket formázni, ezért az én évfolyamtársaim neveit használtam, és a személyiségeiket sem írtam át.

○         Rebkát a legjobb barátnőm ihlette, bár nem szerepelt túl sokat.

○         Igazság szerint szerettem volna kezdeni valamit a propellerrel, de ez elmaradt.

○         Helyszínnek azért választottam Ausztráliát (azon belül pedig Darwint és az McKinlay Street-et), mert sokkal kényelmesebben éreztem magam, ha egy olyan helyre kalauzolhatom el az olvasókat, ahol esetleg még nem voltak, illetve maga Ausztrália környezete, hangulata és növényvilága is szimpatikus volt egy ilyen történethez.

○         Apukám tényleg szokott nekem kis leveleket írni, és anyukám is külföldön dolgozik. :)

○         A dalokat a blogra még kb. a nyolcadik fejezet írásakor találtam meg, és azonnal beléjük szerettem. A kedvencem az Arctic, erre írtam az utolsó részt is.

○         Roy karakterét az egyik ismerősömről mintáztam, aki ugyan egész életemben mellettem van/volt, de sosem tudtam eldönteni, hogy a társasága kellemes-e, vagy inkább taszító.

○         A zene az egyik építőeleme a sztorinak, ez pedig azért van, mert én is nagyon közel érzem magamhoz a művészeteket, illetve szeptembertől én is ilyen szakra megyek a középiskolában. c:

○         Aznap, mikor elkezdtem a történetet, és túl ideges voltam, akkor kimentem a kertünkbe, leültem egy pokrócra, és szórakoztam a macskáimmal az áprilisi tűző napon, mint ahogy Magena az első fejezetben.

○         A kedvenc édességem a Tic-Tac.

○         Mindig nézem a csillagokat, és az az egyik álmom, hogy valaki olyannal bámulhassam egyszer az esti eget, aki ugyanúgy gondolkodik az univerzumról, mint ahogy én.

○         Utolsó ilyen tény még a fanficről/rólam (kicsit személyesbe ment át az egész:D), ez pedig az, hogy a való életben is Bambinak hívom BamBamet.

Tehát, most, hogy a végére értünk, csak meg akarom köszönni, hogy velem voltatok, köszönöm a hosszú kommenteket, és remélem, hogy még hasonló irományokkal tudok előrukkolni nektek.

Jazzlyn ♥

 

Epilógus

„Nem tudom (...), nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki megtalálhassa a magáét.”

Öt évvel később

Az egyetem élettel teli, csak úgy, mint a táskám: két salátásszendvics, Snickers, és tic-tac rejtőzik a legelső zsebekben, hátul pedig a könyvek, rajzfüzet, kottafüzet. A kezemben a basszusgitárom szorongatom.

- Rebka! – kiáltok fel az emeletes ház legtetejére. Legjobb barátnőm szinte azonnal kidugja a fejét az ablakból.

- Megyek már! De sehol sem találom a zongorámat – biggyeszti le a száját, én pedig kénytelen vagyok elnevetni magam. A zongoráját? Azt a hatalmas behemótot? Komolyan?

- Ah! Megvan! Mehetünk! – majd hallom, ahogy becsapja maga mögött a kollégiumi szobájának ajtaját.

Az aulában kabalafigurák mászkálnak, és művészek járkálnak fel-alá. Nemrég festették ki a belső épületet világossárgára, rá alig látható csillagokkal. Büszkén nézek körbe: én voltam a vezetője ennek a projektnek, és vetettem fel az univerzum ötletét. Erre szavaztak a legtöbben.

Néha még mindig összeszorul a szívem, ha arra az estére gondolok. Nem, nem éjfél után három perccel ment el. Volt vagy tíz is. És nem tudom, mi történhetett vele minden után. Boldog most? Él még? A halott emberek sosem halnak meg.

YoungJae és Jackson az osztályterem előtt állnak, fekete farmernadrágjuk szét van szakítva a tegnap este miatt, de mivel még csak csütörtök van, nem tudtak hazamenni egy újért.

- Stílust teremtettetek, srácok – jegyzi meg Rebka. – Már vagy öt másik lányon láttam ezt az utánzatot!

- Nem tehetünk arról, hogy ennyire tökéletesek vagyunk – Jackson befeszít, a karjai legalább akkorák, mint a fejem.

Jó, azért nem. De tény, hogy rászokott az edzőteremre.

Lemegyünk a kávégépekhez, hogy fel bírjunk ébredni az első órára. Mindig előbb bejövünk, de csak azért, mert a büfés szendvics isteni, és a jegeskávét is vétek lenne kihagyni. Hamarosan közösen fogunk zenélni, mint ahogy azt öt évvel ezelőtt is pont ugyanezen a napon tettük. Hat nap, és bekövetkezik Kunpimook évfordulója. Az a nap csakis az övé lesz. Vajon a Kis Herceg írója mire gondolt, mikor a könyvét írta? És várta, hogy valaki megtalálja a Kis Herceget? Szerettem volna írni neki valamikor, de rádöbbentem, hogy felesleges lenne: bár ő sem halt meg soha, az élő a halottal nem tud kommunikálni. Pedig elmondtam volna neki, hogy én bizony megtaláltam a Kis Herceget, és megint ugyanúgy ment el, mint akkor.

Ahogy ezeken gondolkozom, nekiütközöm egy magas, éjfekete hajú fiúnak kreol bőrrel, és fácánbarna-fekete szemekkel. Kicsit ráborítom a jegeskávém, sűrű bocsánatkérésekbe kezdek.

- Szia! Ne haragudj… Semmi baj… - mondogatja magának, én pedig akaratlanul is magamra öltöm a rideg álarcomat. – Im JaeBum vagyok, és már egy jó ideje meg akartam kérdezni, hogy esetleg… nem szeretnél eljönni velem pizzázni ma este a parkba? Úgy értem, ez nem vicc… tényleg meg szerettem volna kérdezni – ahogy nyel, érzem, mennyire zavarban van. De csak mosolyogni tudok.

Majd bólintani.

Vége